Az elismerés
 
 
"Kétszer ad ki gyorsan ad.
Elõre is köszönöm."
(T. Dévényi)

A Tudós azért kutat, mert ez az életeleme. Elismerést, prémiumot, kitüntetést, díjat sosem vár. Ez távol áll tudósi alkatától. Csak azt reméli, hogy Munkája eredményét fogják elismerni. Ez pedig egész más dolog!
A gondolat megszületésével egyidejûleg jön létre a Mû, mármint a jövendõ Mû alkotója szerint várható értékelése is. Ez a befejezett Mûvel nem mindig azonos. Fontos szempont, hogy a jövendõ Mû értékelése a tudós részérõl az életkor függvénye.

Alapkategóriák:
 
 
Tudós életkora (évek) 
Jövendõ Mûvet megilletõ elismerés (a tudós szerint)
22-25
Különleges Nobel-díj
26-28 
Nobel-díj
29-32 
Állami díj I. fokozat
33-35 
Állami díj II. fokozat
36-40
Állami díj III. fokozat
41-45
SZOT-emlékplakett
41-45 
Tiszta Udvar, Rendes Ház díszoklevél
51- 
Csak még egyszer valami az eszembe jusson...

Elképzelhetõk természetesen átmeneti formák, illetve életkor-eltolódások. Az aktív szellemi munka, ha egészséges fizikai erõnléttel párosul, fiatalít, s nem egy idõsebb tudóst ismerünk, aki a negyedik évtized után sem tûnik 26-28 évesnél idõsebbnek, mármint a saját munkája megítélése szempontjából.

A Tudós munkáját kétféle sérelem érheti:

I. Nem ismerik el.
II. Elismerik.
Az elsõ kategória nem szorul magyarázatra. A második talán némi bõvebb fejtegetést igényel, pedig milyen egyszerû is! Képzeljük el, hogy tudósunk harmincéves, vagyis saját értékelése szerint (I. elõbb felsorolt kategóriák!) éppen az Állami díj I. fokozatánál tart. Munkája valóban sikeres és ezért elnyeri a Potzauer-díj IV. fokozatát és az azzal járó 500,- Ft prémiumot. Kétszeres mellõzés. 1. Nem az Állami díj - ebbe nagyon hamar beletörõdik. De: 2. MIÉRT A IV. FOKOZAT???!!! - Semmivel sem volt jobb X. Y. munkája, aki azért a vacak fércért a II. fokozatot kapta a 600,- Ft prémiummal!!! Hát ez az igazi sérelem.
Van, aki nem elégszik meg a mások által mért csapásokkal, de szinte maga hívja ki a sorsot önmaga ellen. Ez az a szerencsétlen tudóstípus, aki különbözõ pályázatokra nyújt be pályamunkákat, remélve, hogy õ viszi el a pályadíjat. Ebbõl adódnak a legnagyobb malõrök. Kezdõdik azzal, hogy a pályázati felhívás pillanatától meg van gyõzõdve arról, hogy finom tapintattal az õ munkáját honorálják. Ennek megfelelõen híreszteli el még a benyújtás elõtt, hogy be fogja nyújtani. Aztán azt, hogy benyújtotta. Majd azt, hogy most már lassan kiosztják a díjat. De többet errõl nem fog szó esni, mert azt már soha, senki nem híreszteli, hogy kiosztották. A pályadíjak elsõ és egyetlen alaptörvénye ugyanis:
 
1. Törvény: Pályadíjat mindig más nyer el.
Azt jegyezte fel a tudósok krónikája, hogy élt egyszer egy tudós, szorgosan búvárkodott egy hosszú és fáradságos életen keresztül. Soha, senki észre nem vette. Nem lehet azt mondani, hogy mellõzték, mert észre sem vették. Soha, semmilyen elismerésben nem részesült. Nem kapott prémiumot, díjat, kitüntetést. Élete alkonyán úgy érezte, hogy ÍGY nem lehet befejezni. Számot vetett szerény anyagi lehetõségeivel, majd egy pályadíjat alapított, az úgynevezett Sauerkopf-díjat. I. fokozat 3000,- Ft, II. fokozat 2000,-Ft és III. fokozat 1000,- Ft.
A pályadíjak kiírásakor olyan feltételeket szabott, melyekrõl tudta, hogy egyes-egyedül õ tudja azokat teljesíteni. Közzétette a pályázatot és még aznap be is küldte magának saját munkáját. Biztos volt abban, hogy mint egyedüli pályázó elnyerheti a Sauerkopf-díj I, fokozatát az azzal járó 3000,- Ft-tal. De a Sors kegyetlen volt vele ezúttal is. A díjkiosztás délutánján örömmel közölte felesége, hogy vett egy új frizsidert a megtakarított pénzükbõl! Nem maradt csak 1000,- Ft. Nem volt mit tenni, meg kellett elégednie a Sauerkopf-díj III. fokozatával. Nem is pályázott többet.

Tartalomjegyzék  Következõ rész: Arkhimédész második törvénye